Az a baj az ilyen történetekkel, hogy az érzelmi viszonyulás elfedi a tényeket. Viszont csak az utóbbiakból rekonstruálhatnánk a társadalmi megítéléshez és netán jogi lépésekhez szükséges adatokat. Az ilyen helyzetek azonban elsősorban lélekszinten hatnak: ezzel él (vissza) az, aki túlmegy határokon, és ezért hallgat tények híján a másik, aki áldozattá válik.

Miért most beszél róla, miért ment bele, miért nem tett ellene, pontosan mi történt…

Egy molesztálási ügy attól bonyolult, hogy a legtöbb, automatikusan felmerülő kérdés nehezen megválaszolható tényekkel. Nem véletlen, hogy nincs használható definíció arra, hol vannak a határok a még megengedhető közeledés és kényszerítés között. Lehetetlen keretek közé szorítani ugyanis, meddig mehet el valaki.

Az elkövető csak azt veszi észre, hogy az áldozatai hallgatnak, ezért esetleg úgy éli meg, hogy az, amit tesz, még belefér, és nem áll le. Ám mindig jön az az „egy”, aki traumaként viszi magával a történteket, akinek a lelke éveken át csak rejtegeti az esethez kapcsolódó érzéscsomagot. Aztán egy napon kiszakad belőle. Ám hiába szembesíti a saját érzéseivel az elkövetőt, az – a lelke így védekezik – csakis az általa elraktározott tényekre emlékszik, ezért automatikusan tagadni fog.

Érzések, lelki folyamatok és ténynek kinevezett történések csapnak össze: nem azonos a fegyvernem, nem győzhet egyik sem. A patthelyzet miatt viszont összekötődnek a lelkükben.

Amikor egy ilyen történet nyilvánosságra kerül, alapvetően kétféle reakció érkezik a külvilágból: akit megérint a lelkében, és saját tapasztalása is van, azonosul, az áldozatot támogatja. Akit szintén megérint a lelkében, de valamilyen saját folyamata miatt szeretne elhatárolódni, tényeket követel, és az elkövető szemszögéből vizsgálódik.

Tanácsadóként sok felnőttként molesztált/ korábban gyerekként abuzált klienssel találkozom. Ők azért jönnek inkább hozzám, mert nem mernek kockáztatni: vajon támogató vagy elhatárolódó visszajelzésből lesz-e több. Inkább önállóan próbálnak megoldást találni a lelkükben zajló folyamatokra. Soha nem akarom kideríteni, pontosan mi történt az illetővel. Azzal dolgozom, amit és ahogyan ő élt meg. Ez hat ugyanis rá. Ő akkor is bajban van, ha csupán egy félreérthető helyzetet raktározott el molesztálásként. Ennek pedig számtalan ok lehet a hátterében, például, amit már a lélektudomány is elismer, hogy traumás élmények akár több generáción keresztül is hatnak. Ha pedig valaki egy ilyen hatás alatt áll, a lelke sokkal intenzívebben és érzékenyebben reagál mások által még elfogadhatónak tartott élményekre.

Ez is arra hívja fel a figyelmet, hogy szinte lehetetlen ezekben az esetekben objektívan ítélni. A hivatalos igazságszolgáltatás a fellelhető tényekre támaszkodva az elkövetőre koncentrál. Sajnos a sértett fél nem szabadul fel a lelkében attól, ha a tettest megbüntetik.

Az áldozatnak egyetlen lehetősége van a továbblépésre: morális értékelés nélkül néz rá a történtekre, és tényként veszi tudomásul, mint a múltja részét. Az elkövető pedig csak akkor nyugodhat meg, ha eljut odáig, hogy érzelmekkel, morális kérdésként vizsgálja meg a tetteit, és a lelkében is vállalja a felelősséget értük.

A helyzet tehát annak a szempontjából, aki az áldozat szerepébe kényszerül, mindaddig kiegyenlítetlen, amíg a másik nem ismeri be, hogy ő volt a partnere. Ezzel ugyan tettesnek nevezi ki magát, aminek társadalmi/jogi következményei vannak, viszont végre nincs lelki adóssága, nem tartozik. Elengedhetik egymást egy tiszta lap reményében.